Robert Kurz

Globális hatalom és globális pénz

Az amerikai hadigépezet gazdasági szerepe a globális kapitalizmusban és az aktuális pénzügyi válság okai

Fordítás: Mihaly Koltai

Amikor 1989-cel kapcsolatban „korszakváltás“-ról beszélnek, ez alatt általában a kelet-európai államszocialista rendszerek összeomlását értik – befejez?dött a hidegháború, megsz?nt a két nagy blokk közötti éles szembenállás és kialudtak a világgazdaság hátsóudvaraiban zajló, a nagyhatalmak által távvezérelt „forró“ háborúk. A kapitalizmus (állítólagos) gy?zelme, dalolták a liberális dalnokok, együtt jár majd a a „piacgazdasági“ keretfeltételek végleges bebetonozásával, egy egységes, nyugati minták alapján szervez?d? globális gazdasági tér kialakulásával, és így a globális prosperitás, a leszerelés és a béke egy új korszaka j? majd el.

Ez a jóslat a legteljesebb mértékben naivnak bizonyult. Az utóbbi 17 évben sokkal inkább az ellentéte valósult meg annak, amit az egykori kicsapongó hivatali optimizmus vizionált. A globalizáció a tömeges szegénység, a kilátástalan polgárháborúk újabb és újabb zónáit alakította ki, miközben a szélein kísér?jelenségként megjelent egy barbár posztmodern-fundamentalista vallási terrorizmus is. A Nyugat, az USA vezetésével, minderre egy hasonlóan kilátástalan „világrendháború“-val és igencsak sebezhet? globális háborús igazgatással reagált (ld. Kurz 2003).

Az 1989 utáni események bevett interpretációi tehát láthatólag teljesen képtelennek bizonyultak a helyzet megmagyarázására. Valójában ugyanis nem csupán a keleti blokk diszfunkcionális „hiánygazdaságai“ omlottak össze, hanem hasonló végzet érte utol a harmadik világ számos Nugat-barát rezsimét is. S?t: magukban a nyugati centrum-országokban is egyre inkább hervadozni kezdett a háború utáni „gazdasági csoda“ a növekedési ráták folyamatos süllyedésével. Fokozatosan kialakult egyfajta strukturális munkanélküliség, ami alulfoglalkoztatottsággal, és a munkaviszonyok folyamatos romlásával (prekarizáció) járt együtt. Mindezeken a jelenségeken végigtekintve egy egész más magyarázat t?nik elkerülehetetlennek: nevezetesen az, hogy az általánossá váló válság az egész árutermelési világrendszer válsága, beleértve a t?kés centrumot is. Ha innen indulunk ki, akkor a keleti blokk „reálszocializmusában“ egyáltalán nem történelmi alternatívát kell látnunk, hanem a világgazdasági periféria „pótlólagos modernizáló“* államkapitalista rendszereit, amelyek a világgazdaság integráns részét képezték. Ezeknek a modernizáló rezsimeknek minden változata – függetlenül a használt maskarák színezetét?l – összeomlott: és ezzel mintegy elszakadt a világgazdasági rendszer leggyengébb láncszeme, szabadon eresztve a globalizáció folyamatában megnyilvánuló megállíthatatlan válságfolyamatot.

Az új világválság mélyebb kiváltó okát, a mikroelektronikai forradalmat, gyakran, és nem is jogtalanul, harmadik ipari forradalomnak szokás nevezni. A kapitalizmus történetében most el?ször a munkaer? „kiracionalizálásának“ mértéke jelent?sen meghaladja a piac további kitágításának lehet?ségeit. A krízishelyzetben kiélez?dött konkurrencia viszonyai között így a t?ke egyre inkább kiiktatja saját „munkaszubsztanciáját“ (Marx). A strukturális munkanélküliség és a globális alulfoglalkoztatottság másik oldala a buborékszer?en növekv? pénzügyi szektorba menekül? t?ke, mivel a reálbefektetések egyre kevésbé térülnek meg – mindez leolvasható a globálisan jelentkez? termelési túlkapacitásból (pl. az autóiparban), és a spekulatív felvásárlási csaták egyre nagyobb számából.

Ez a vázlatos helyzetelemzés a kilencvenes években még kézenfekv?nek t?nt a baloldali társadalomkritika sok képvisel?je számára. Azóta azonban sokan mintha teljesen hozzászoktak volna ahhoz, hogy a t?ke egy szimulált, pénzügyi spekulációra („jobless growth“) alapozott akkumulációs folymatból is – látszólag – tovább tud élni. Sokan azt kérdezik: hát az utóbbi id?ben tapasztalható export-orientált iparosodás Ázsiában, f?leg Kínában, talán nem a reálnövekedés újabb éráját jelenti, egyszer?en csak Európán kívül ezúttal? A „világrendháborúk“-at pedig egyre többen egyszer?en csak az olajért vívott banális nyersanyagháborúkként magyarázzák, amelyek pusztán azért törnek ki mert kifogyóban a kapitalista elégetési civilizáció üzemanyaga. Talán újabb nagyhatalmi blokkok közötti imperialista konkurrencia-harcra van kilátás, mondják, például az USA és Kína között.

Ezekkel a gondolatokkal a baloldal (bizonyos módosulásokkal) a korszakváltás (1989) el?tti interpretációs sémáihoz látszik visszatérni. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy ez a visszatérés egy torzképhez való visszafordulást jelentene, és a valós összefüggések, alaposabb vizslatásnál, valójában egészen máshogy néznek ki.

Az els? és legfotosabb megvizsgálandó tényez? az USA politikai-gazdasági helyzete a globális kríziskapitalizmusban.

A pénzforma válsága és a globális valuta-rendszer

Az utóbbi két évtizedben jelentkez?, a harmadik ipari forradalommal és a globalizációval összekapcsolódó krízis valójában egy sokkal régebbi, az els? világháború óta parázsló krízisnek a része, ami magával a pénzzel (mint közvetítési formával) kapcsolatos. Eddig az id?szakig a pénz mint egy kiválasztott „speciális áru“ (általános egyenérték) m?ködött, amelynek saját értékszubsztanciája lényegében vitán felül állt. Ezért aztán a nagy kapitalista országok valutáját a jegybankoknak „fedezniük“ kellett megfelel? mennyiség? arannyal. Az arany volt a tulajdonképpeni világvaluta, a világpiac „lingua francá“-ja; a Sterling font, amely az akkori világhatalom, Nagy-Britannia valutája volt, csak azért fungálhatott mégis világvalutaként, mert „aranyalappal“ rendelkezett. A két világháború iparosított háborús gazdaságai és a második ipari forradalom (fordista tömegtermelés, futószalag, „autógyártás“) termelési er?i viszont nem tudtak - gyorsított áruáramlás mellett sem – megfelel?en funkcionálni egy aranyhoz „kötött“ pénzforma melllett, amit ezért el?bb-utóbb ki kellett iktatni. Más szavakkal: a pénz értékszubsztanciáját, ami az aranyban megszilárdult munka-szubsztancián nyugodott, nem lehetett ebben a formában fenntartani. A pénz szintjén tehát – ami egyrészt általános egyenértékként m?ködött, mint „királyáru“, másrészt mint a t?ke megjelenési formája – sokkal hamarabb nyilvánvalóvá vált az a „szubsztanciavesztés“, ami most, a harmadik ipari forradalom idején a normális áruk szintjén is egyértelm?en megjelenik. Ennek következménye volt a tizenkilencedik században még teljesen ismeretlen „évszázados infláció“, a pénz szüntelen elértéktelenedése – amely hol vágtató (hiperinfláció), hol lopakodó formát ölt.

Az inflációs nyomás ellenére bizonyos teoretikusok (pl. Knapp 1905) a kényszerb?l erényt csináltak, amikor az aranyalapot szükségtelennek, a pénzt pedig puszta jelz?rendszernek vélték, amit elég ha az állam jogi eszközökkel hitelesít és fedez. A harmincas évek világpiaci összeomlása sok tekintetben épp egy világvaluta hiányának is volt köszönhet?, miután Európa hasztalanul próbált az aranyalaphoz visszatérni. Amikor aztán 1944-ben Bretton Woods-ban kialakították a „Pax Americana“ véd?erny?je alá helyezett új gazdasági és monetáris rendet, ezt teljes egészében a dollárra, mint az új világkereskedelmi és „tárolási“ valutára építették. Az új rend talapzatát nem pusztán az Egyesült Államok óriási ipari túlereje adta (ami els?sorban a világháborús hadigazdaság szédít? növekedésének volt köszönhet?), hanem az a tény is, hogy a dollár lett az egyetlen valuta ami aranykonvertibilis maradt. A világ aranykészleteinek kb. ¾-e feküdt ekkor a híres Fort Knox-ban (vö. Kennedy 1993).

A világháború után, a hidegháború árnyékában virágzó „gazdasági csoda“ kizárólag a Bretton Woods-ban létrehozott globális valutára és a dollárhoz igazított rögzített váltóárfolyamok rendszerére támaszkodva volt lehetséges. Azonban a prosperáló világkereskedelembe becsatlakozó európai és japán gazdaság talpraállása már igen hamar elkezdte aláásni az USA gazdasági monopolhelyzetét és ezzel a dollár aranyszubsztanciáját is. Ahogy az áru- és t?keexportban elkezdett csökkenni az USA részesedése, a dollár is egyre inkább gyengélkedni kezdett és egyre nagyobb mértékben kezdték el aranyra átváltani. A fort knox-i aranykészletek pedig szép lassan olvadozni kezdtek. 1973-ban aztán Nixon végül arra kényszerült, hogy felmondja a dollár aranyra való konvertabilitását.

Ezzel aztán vége is lett a bretton woods-i rendszernek. Innent?l fogva a valutaárfolyamok szabadon „lebeghettek“, mindegyik a piacon elfoglalt helyzetének megfelel?en, ami aztán a devizaspekulációk új területét nyitotta meg, össze-vissza kileng? árfolyamokkal és kockázatos visszahatásokkal a reálgazdaságra. Mivel azonban a hetvenes évek világvaluta-válsága nem járt együtt általános gazdasági összeomlással, baloldali teoretikusok is arra az álláspontra helyezkedtek hogy a pénz és a pénzforma kérdése mintegy empirikusan megoldódott: szemben Marx felfogásával, egyszer és mindenkorra el kell vetnünk a gondolatot, miszerint a pénz saját értékszubsztanciával rendelkez? speciális „kiválasztott áru“ (pl. Heinrich 2004). Azonban a lebeg? árfolyamok kétes gyakorlatának viszonylagos sikere egy rövid, néhány évtizedes periódusban semmit sem mond arról, hogy vajon ez a berendezkedés valóban fenntartható-e – ezenkívül a kilencvenes évek valutaválságai Ázsiában, illetve az ezredfordulón Argentínában, egy másik, a mélyben parázsló ellentmondást is a felszínre hoztak.

Az aranydollártól a hadidollárig

A hetvenes évek pénzügyi válsága ugyanis csak azért nem öltött brutálisabb formát, mert a dollár, aranykonvertibilis voltának elvesztése ellenére, meg tudta tartani „világpénz“ funkcióját, azaz a dollár maradt a világkereskedelmi és globális „tároló“ valuta, egyszer?en azért, mert komolyan vehet? alternatíva nem t?nt föl. Máskülönben megismétl?dött volna a harmincas évek katasztrófája, csak sokkal magasabb fokon – hiszen „világpénz“ híján a világpiac szükségszer?en összeomlik.

Azonban a dollár világpénz funkciójának újboli meger?sítése egész más alapokon történt, mint korábban. Az aranyban rögzített értékszubsztancia helyett most egyfajta „politikai“ garancia szavatolta a dollár globális valuta státuszát, habár nem egy pusztán formális-jogi garanciáról volt itt szó, hanem egy lényegében katonai jelleg?r?l. A világhatalom, avagy a „szuperhatalom“, pénzének világpénz jellege most tehát pusztán katonai fölényén alapult.

Így aztán egy sajátságosan fonák, reciprok viszony alakult ki: miközben folyamatosan csökkent az USA gazdasági szerepe a „normális“, áru- és t?keáramlási világpiacon (ez a folyamat ma is tart), egyre n?tt és n?tt – Eisenhower kifejezésével élve – a „katonai-ipari komplexum“. A második világháborúban csillagászati növekedési rátákat felmutató hadiipar a háború után tovább burjánzott, az úgynevezett (sokat taglalt) „permanens hadigazdaság“ formájában. A mikroelektronika harmadik ipari forradama ebben a környezetben újabb és újabb high-tech haditechnológiákat hozott létre, amik lehet?vé tették a háborús gépezet további iparosítását és automatizálását.

Az állandóan újabb fegyvergenerációkat létrehozó hadiipar fejl?désével az USA behozhatatlan katonai el?nyre tett szert a világ többi részével szemben. Reagan elnök aztán még jobban feler?sítette ezt a folyamatot. Az USA-val szembenálló Szovjetunió „pótlólagos modernizáló“ rendszere els?sorban természetesen a „tervgazdasági t?kegazdaság“ ellentmondásai miatt omlott össze, azonban ehhez a „halálrafegyverkezés“ is jelent?sen hozzájárult, melynek során a SZU képtelen volt a High-Tech-versenyt akár gazdaságilag, akár technológiailag tovább folytatni.

Az immár versenytársak nélkül álló amerikai hadigépezet, ami elvileg egyfajta „gazdaságon kívüli tényez?“, valójában óriási (és egyre növekv?) gazdasági jelent?séggel bírt és bír. Minden bizonnyal van némi igazuk az USA-t id?nként figyelmeztet?, vagy megdorgáló elemz?knek, akik a megállíthatatlanul duzzadó „permanens hadigazdaság“ veszélyeire figyelmeztetnek, amely az állami eladósodás valóságos lavináját indította meg. A kíméletlen neoliberális-monetarista hírében álló Reagan ugyanis valóban brutálisan feszámolta el?dei keynesiánus szociálpolitikájának jó részét, ugyanakkor saját doktrínájának ellentmondva óriási hiányt teremtett a robbanásszer?en megn?tt „hadikeynesianizmussal“. Ezzel a már így is mesterségesen felfújt katonai-ipari komplexum sok szempontból (részben indirekt módon) a növekedés hordozójává és új munkahelyek létrehozójává vált. Az amerikai gazdaság nominálisan nézve nagy bels? er?t mutat, habár a világpiacon egyre gyengülnek pozíciói.

A gazdaság militarizálásának folyamatával összekapcsolódó elképeszt? eladósodást azonban már a nyolcvanas években sem tudták fedezni a belföldi megtakarítások. A hadigépezet gazdasági ereje egyúttal a külkapcsolatokban is egyre inkább megnyilvánult. Épp a világrend?rségként fungáló amerikai katonai hatalom volt az ugyanis, ami a globális pénzpiacok számára úgy t?nt, hogy a bekektetések egyfajta „er?s várát“ képes nyújtani. Ez a meggy?z?dés még er?sebbé vált, amikor az USA learatta állítólagos gy?zelmét a keleti blokk rendszereivel szemben. A dollár tehát megtartotta világpénz funkcióját, miközben aranydollárból hadidollárrá vedlett át.

A kilencvenes évek világrend-háborúinak a Közel-Keleten, a Balkánon és Afganisztánban épp az volt a legf?bb stratégiai jelent?sége, hogy a globális beavatkozási képesség demonstrálásával megvédjék a „biztos er?d“ mítoszát és ezzel egyben a dollár világpénz szerepét.

Erre az irracionális hitre alapozva kezdett aztán ömleni a túlburjánzó (a reáltermelésbe rentábilis módon be nem fektethet?) pénzt?ke a világ minden tájáról az USA-ba, és finanszírozta így indirekt módon a fegyverkezési és hadigépezetet.

Minden id?k legnagyobb pénzügyi buborékja és az amerikai fogyasztási bomba

A harmadik ipari forradalomban egyre inkább megmutatkoznak a t?ke a reáltermelésben megvalósított értékesülésének bels? korlátai, és így az összt?ke egyre nagyobb komponensei kényszerülnek rá, hogy a hitelrendszerbe és a pénzügyi buborékgazdaságba meneküljenek.

Ez a finánckapitalista krízis-gazdaság szükségszer?en a dollár állítólagos „biztos er?d“-jeiben kell, hogy koncentrálódjon. Minnél több fölös pénzt?ke kóborol a nemzetközi pénzügyi piacokon, annál nagyobbá válik az USA felszívóereje, ami ezeket a pénzáramlatokat beszippantja. Így jött létre az Egyesült Államokban – in Gods Own Country – minden fináncbuborékok ?sanyja. Az állami kölcsönök globális felvásárlásával ugyanis nem csupán a hadigazdaság boom-ját finanszírozták. Párhuzamosan mindezzel egyre nagyobbra n?tt a kilencvenes években az amerikai részvénypiac, majd az ezredfordulón az ingatlanpiac. Ezzel az eladósodás egy egészen új min?sége jelent meg.

A katonai-ipari komplexum mellett az amerikai bels? piacon megjelent az „abnormális“, látszólagos növekedés egy másik oszlopa is. A rendkívül kiterjedt és a társadalom széles rétegeiben „szétszórt“ részvény- és ingatlantulajdon-struktúra miatt egy paradox „fogyasztási csoda“ indult meg. Habár az átlagos reálkereset a hetvenes évek óta stagnál, s?t süllyed (vö. Thurow 1996), a bels? fogyasztás mégis a növekedés motorjává vált.

Nem az id?nként nagy garral újra és újra beharangozott és ünnepelt „munkaer?piaci csoda“ (Jobwunder) váltotta ki a fogyasztás óriási b?vülését. Ugyanis ezek az új munkahelyek egy (kisebb) része az állami eladósodáson él?sköd? katonai-ipari komplexum területén jött létre, legnagyobb részük pedig olcsó, instabil „miniállás“ a szolgáltatási szektorban, azaz a híres „dolgozó szegények“-r?l van szó. Az amerikai ipar zsugorodó ereje a világpiacon pedig inkább visszaszorítja az export-orientált szektorokban az alkalmazottak számát.

Így a fogyasztási bomba nagyrészt nem rendszeres bérjövedelmekb?l táplálkozik, hanem els?sorban a részvény- és ingatlanpiacon jelentkez? pénzügyi buborékból.

A különbözetb?l nyert profitokat, amik az adott tulajdonrész fiktív értékemelkedésb?l származnak, aztán újra hitelekként forgalmazták, és a széles elterülés miatt aztán a fináncbuborék a hitelkártya-rendszeren és a jelzálogkölcsönökön keresztül olyan mértékben megsokszorozta önmagát, amire egyszer?en nincs történelmi példa. A dolog biztonságát pedig épp a részvények, majd az ingatlanok megemelkedett értéke hivatott szavatolni. A fölös pénzt?ke betódulása a világ minden pontjáról a dollár állítólag „biztos“ birodalmába így aztán nem csupán az eladósodott fegyverkezési fogyasztást finanszírozta, hanem a hasonlóképp eladósodott háztartások fogyasztását is. Ez a meseszer? pénzmasina volt az, ami táplálta az amerikai fogyasztás szárnyalását.

A csendes-óceáni deficit-körhinta és a globális konjunktúra

Az amerikai reálgazdaság viszonylagos gyöngesége a világpiacon egy állandóan növekv? kereskedelmi deficitben nyilvánul meg. Relatív terminusokban nézve a világhatalom hadigazdaság és a szolgáltatási szektor által dominált gazdaságában egyre kevesebb ipari termelés folyik, de bizonyos szektorokban még abszolút számokban is visszaesett a termelés. Az amerikaiak jelent?s része a részvény- és ingatlanpiac folyamatos áremelkedése folytán egyre inkább eladósodhatott, hogy az így „nyert“ pénzen aztán egyre inkább olyan árukat fogyaszthasson, amelyeket más országokban állítottak el?. Így aztán egy globális deficit-körforgás indult meg, ami el?ször a nyolcvanas években vált láthatóvá, a kilencvenes években tovább gyorsult, ma pedig szinte követhetetlen sebességgel pörög. A kereskedelmi mérleg el?ször is Japánnal szemben csúszott egyre inkább a negatív tartományba, majd hamarosan következtek a kisebb ázsiai államok, illetve Európa, végül pedig Kínával és Indiával kezdett kialakulni egy hihetetlen méret? áruáramlási mínusz. Ma már alig van olyan iparosodott terület ahol a kereskedelmi mérleg pozitívuma ne az USA felé irányulna.

Azaz a pénzügyi jelleg? küls? eladósodottság – ami a globális pénzügyi áramlatok felszívásával keletkezik – másik oldala az, hogy a globális árutermelési felesleget is felszippantja ugyanez a régió.

Más szavakkal, az amerikai fogyasztók (állami és magánfogyasztók egyaránt) kölcsönöket vesznek föl, hogy aztán ezzel fizessék ki a felvásárolt árutömeget a szállítóknak.

Azaz egy kétszeres kölcsönös függ?ségi viszony alakult ki. Ha az amerikai fogyasztók nem ropogtatnák el heroikusan a globális többlettermelést, már rég átüt? er?vel láthatóvá vált volna a harmadik ipari forradalom világgazdasági krízise. Ugyanakkor már rég nem különálló nemzeti gazdaságok közötti áruáramlásról van itt szó, hanem sokkal inkább a vállalati globalizáció csatornáin belüli mozgásokról. A japán és európai konszernek mellett els?sorban amerikai vállalatok azok, amelyek az olcsó munkaer? miatt Kínát a transznacionális termelési lánc forgatótárcsájává teszik, hogy onnan az amerikai és egyéb piacokra exportáljanak. A megfelel? befektetések így aztán az ún. „exportzónák“ területére koncentrálódnak, és semmi közük Kína, India stb. régi nemzetgazdasági értelemben vett „fejl?déséhez“.

Az Ázsiából Amerikába vezet? egyirányú export-folyosó a deficit-körförgást azóta valóságos lendít?kerékké változtatta, amely az egész világgazdaság meghajtójaként hat. Az európai ipar nem csupán az amerikai piacra szállítja többletét, mint más kontinensek, hanem egyúttal egyre nagyobb mértékben exportál termelési eszközöket az ázsiai export-dömping számára is (f?leg ipari gépeket). Az utóbbi néhány év sokat ünnepelt „fellendülése“ Európában (Németországban) szinte kizárólag erre a Voodoo-gazdaságra vezethet? vissza.Id?nként kétségtelenül fölhangzanak olyan hangok amik a fokozódó „világgazdasági egyensúlyhiány“ veszélyére utalnak, az amerikai (küls?) deficit vonatkozásában. Azonban ezek általában azonnal átadják a helyüket a megkönnyebbülés hangjainak – hiszen eddig semmi baj nem történt, eddig minden jól ment.

Válságforgatókönyvek: hitelválság és a dollár összeomlása

2007-ben azonban egyszerre csak fenyeget?en s?r?södni kezdtek a fekete fellegek a világgazdaság kék egén. Eljött, aminek el kellett jönnie: az amerikai ingatlanpiaci buborék, a fogyasztás f? hajtóereje az utóbbi években kidurranni látszott, az ingatlanárak zuhanni kezdtek.

A jelzálogkölcsön-hitelek az ún. subprime-ok területén (komolyabb önrész nélküli hitelek) tömegesen elkezdtek cs?döt jelenteni. Hogy mégis mekkora nagyságrend? lehet a közelg? pénzügyi válság, arra néhány hónapon belül újabb fejlemények utaltak: hirtelen egyre több bank és takarékpénztár került amortizációs nyomás alá, mivel az amerikai adósságokra kiadott értékpapírok az egész világon szétterjedtek. Ez azonban csak a kezdet volt. A hitel- és dologi t?keállományban az átfordulási ciklus évekig is elhúzódhat, így sokéig eltarthat amíg a hitelválság rezgéshullámai szétterjednek a rendszerben, és majd valamikor 2008 és 2010 között fog igazán kiderülni a hitelválság valós nagyságrendje. Ha ebben a periódusban egyben az amerikai fogyasztás is visszaesik, ez nem csak a globális részvénypiacokra fog visszacsapni, hanem a csendes-óceáni deficit-körforgásra is, és ezzel az egész globális konjunktúrát megállíthatja. A dolog nagyságrendjét senki sem tudja el?re meghatározni, de könnyen megtörténhet, hogy a válság a harmadik ipari forradalom minden huszadik századi krízisét meghaladja.

Rossz vicc, amikor bizonyos gazdasági szakért?k most arról beszélnek, hogy a bels? konjunktúra az EU-ban, vagy akár Kínában, hirtelen valahogy „önjáróvá“ válik, és pótolja az amerikai fogyasztás porszívó-szerepét, a fölös árutömeget elnyelve. De hát honnan jönne támadna ez a vásárlóer? ezekben a régiókban, mikor eddig sem volt meg, pedig szárnyalt az export-vezérelt konjunktúra?

Másrészt egy kett?s kamatprobléma is megjelent a láthatáron. A kilencvenes évek ázsiai válságán és a virtuális New Economy (dot com boom) összeomlásán 2000 után csak azzal tudtak úrrá lenni a jegybankok, hogy az alapkamatot versenyszer?en csökkentgetni kezdték, aminek köszönhet?en „olcsó“ pénz árasztotta el a piacot.

Most is ezt várják a pénzpiacok az amerikai jegybanktól, amit nyilván ebben az esetben a többieknek is követniük kellene. Ugyanakkor egy újabb fogyasztásserkent? dollár-áradat azzal fenyegetne, hogy az adósságállománnyal összekapcsolódó ingatlanpiaci inflációban (Vermögensinflation) már rég ott rejt?zköd? inflációs potenciál elszabadul és a hosszútávú pénz-elértéktelenedés vágtató inflációba csap át. Másrészt az is látszik, hogy a szabad pénzt?kék beömlése az USA-ba alighanem elapadna, ha az ECB (Európai Központi Bank) a növekv? infláció láttára nem lépne, és a kamatkülönbség az USA és az EU között megsz?nne. A gazdasági visszaesés és az infláció együttes fellépése tehát korántsem lehetetlen.

Az alapkamatok dilemmája, ami az amerikai hitelválság a világ többi részére való átgy?r?zésének eredménye, egyre inkább kérdésessé teszi a dollár világpénz szerepét is. Az óriási küls? deficit a dollár drasztikus leértékelését és az exportáló országok valutájának hasonló mérték? felértékelését követelné meg. Korábban már kétségtelenül többször is sor került kontrollált dollár leértékelésekre, aminek eredményeképp a hitelez? országok fizették ki az amerikai adósságok egy részét. Most azonban egy kontollálatlan árfolyam-zuhanás fenyeget, ami az euróval szemben már meg is indult, míg az ázsiai valutákat mesterségesen tartják alacsony szinten. Azonban ha a hitelválság súlyossága teljesen megmutatkozik, ezek a gátak is cs?dot áttörhetnek. Ekkor nem csak a katonai-ipari komplexum finanszírozhatóságának lenne vége, de a „biztos er?d“ mítoszának is.

A dollár helyére azonban aligha léphet könnyen egy új világpénz, még ha sokan már el?re is ebben a szerepben ünneplik az eurót. Mivel az eurónak se aranyfedezete, se „hadifedezete“ nincsen, ezért nem veheti át a dollár helyét. A világpénz válsága és a hozzá kapsolódó inflációs potenciál magának a pénznek a beérett válságára utalnak. Ez a valutaválságot kísér?, feltartóztathatatlan aranyár robbanásban is megnyilvánul, amely újabb és újabb rekordokat dönt meg: a krízisben felszínra tör a pénznek értékszubsztanciával bíró árukaraktere. Az arany a puszta nyersanyagból újra a „tulajdonképpeni“ pénzzé, illetve világpénzzé válik, azonban a harmadik ipari forradalom termel?er?i közötti világpiaci közvetítés nem történhet az aranyalapra épülve. Ez olyan lenne, mintha az óceánt arany kávéskanállal akarnánk kimeríteni. Így a két világháború közti szituáció újboli megjelenéssel fenyeget, csak sokkal magasabb fokon.

Globális válság, globális ideológiák...globális polgárháború?

Ebben a helyzetben, mikor a kapitalizmus saját bels? korlátaiba ütközik, az emancipatórikus társadalomkritika feladata az lenne hogy újraépítse a szocializmus gondolatát, túl az olyan fétisformákon, mint az áru, a pénz, a nemzeti állam és a mindezekkel összekapcsolódó nemek közti viszonyrendszer. Amíg azonban a baloldaliak régi elméleteikhez térnek vissza, és a jelenlegi világrend egy megostromolható-elfoglalható, bels? „er?központja“ után kutatnak, ?k maguk is könnyen reakcióssá válhatnak. Így a kapitalizmus kritikája gyakran amerika-ellenességbe, és nyílt vagy tudattalan antiszemitizmusba csap át. A t?ke fetisizmusának „objektív gondolati formái“ (Marx), mást se tesznek, mint „a valóság megfordítását“, és (már ha nem válnak gyakorlattá) a krízis ideológikus feldolgozásának alapjait adják, ami egyszer már pusztító következményekhez vezetett a két világháború között. A t?ke globalizációja gyilkos ideológia-tákolmányok globalizációját is el?segíti. Megfordul az ok és az okozat: a hitelválság nem mint a reálakkumuláció kimerülésének következménye jelenik meg, hanem mint a „finánct?kések mohósága“(és ez az elképzelés 200 éve kapcsolódik össze antiszemita klisékkel); az USA szerepe és a hadidollár nem mint a globalizált t?ke átfogó és általános feltétele, hanem mint a Föld más részeinek az USA általi imperialista elnyomása.

Ezeknek az ideológikus torzításoknak a kiváltója az a kétségbeesett kívánság, amely szeretne valahogy visszamenekülni a fordista prosperitás és a keynesiánus reguláció korszakába.

Így aztán egészen a balodali radikálisokig hódít az a népszer? opció, hogy átalakítsuk a „birodalom amerikai, unilaterális verzióját“ (Hardt/Negri 2004), egyfajta „demokratikus“ globalizációvá, az EU vezetésével és, lehet?leg, az euróval mint nemzetközi kereskedelmi és „tárolási“ valutával. Ez a forgatókönyv azonban nem csak hogy teljesen megfeledkezik a krízis valódi temészetér?l, hanem a globális t?keállomány bels? összefüggéseit és az EU természetét is teljes mértékben félreismeri. Ennek a virtuális nemzetközi reformizmusnak ugyanakkor az összefogásról alkotott fogalma is meglehet?sen hátborzongató, hiszen sokan mintha beleértenék az utóbbiba Putyin Gazprom- és titkosszolgálati rezsimjét, a transznacionális t?kebefketetések által fenntartott kínai export?r-bürokráciát, vagy azt a „Szent Szövetség“-et, ami a Chavez-féle olaj-populizmus és az iráni antiszemita-iszlamista állam között van kialakulóban.

Még ha el is tekintünk attól, hogy egy EU-centrikus globalizáció semmivel sem lenne jobb egy amerikainál, azt is látni kell hogy az el?bbi teljesen lehetetlen is. Nem csak azért mert az euró képtelen lenne a hadidollár helyét átvenni, hanem mert az EU képtelen a szabad pénzt?kék áramlását megfordítani és a túltermelést felszívni. Még ennél is nagyobb világgazdasági függ?séget mutat Oroszország, Venezuela és Irán az amerikai gazdaság paradox szerepével szemben, hiszen ezeknek a rezsimeknek az „amerikai sátán“ elleni poltikai hangoskodása kizárólag az olajár robbanására támaszkodik. Ha a csendes-óceáni deficit-körforgás lendít? kereke megállna, és ennek következtében globális gazdasági válsághelyzet alakulna ki, az olaj-rezsimek lennének az els?k, amelyeket a krízis tönkretenne.

A harmadik ipari forradalom egyre ér? világválsága, amelynek leküzdésére semmiféle „regulációs modell“ nincs a láthatáron, minden bizonnyal nem csupán gazdasági következményekkel járna. Még inkább, mint a modernizáció történetének korábbi töréseinél, fenyeget? perspektívaként ott van a legy?rhetetlen krízishelyzetb?l való irracionális „el?remenekülés“ veszélye, ami akár világméret? háborúkhoz is vezethet. Ugyanakkor a globalizáció jelenlegi fejl?dési szintjén ez a háború nem lehet a nemzeti-birodalmi blokkok közti háború, amely „a világ felosztása“ céljával zajlana. Inkább valamiféle új típusú globális polgárháború jöhet szóba, ahogy azt kicsiben már megfigyelhettük a SZU összeomlása óta kitört „államtalanodási“ és világrend-háborúkban, amelyek lehet hogy csak a kezdetet jelentették. Még soha nem volt olyan aktuális a mondás, mint ma: „szocializmus vagy barbárság“. Ehhez azonban egyúttal a szocializmus újrafeltalálására is szükség lenne, most, így a modernizáció világtörténetének a végénél.